Tudjátok, vannak azok az alkotók, akik megbízhatóan magas színvonalon dolgoznak, de mégsem válnak valamiért sztárrá. A nevüket mindenki ismeri, de nem velük adnak el füzeteket, mert sokan szeretik és elismerik őket, de nem rajonganak értük. Nem megosztó személyiségek, nem celebritások, hanem jó értelemben vett munkásemberek, akikre lehet számítani. Ők azok, akik nem forradalmasítják a médiumot (mint pl. Stan Lee, Todd McFarlane vagy Frank Miller), hanem stabilan, megbízhatóan, évtizedeken át szállítják azt, amitől a képregény képregény lesz. A néhány nappal ezelőtt, 2026. január 24-én 89 éves korában elhunyt Sal Buscema pontosan ilyen alkotó volt. A halálával a Marvel nagy korszakának egyik oszlopos tagja távozott – egy olyan művész, akinek munkáján generációk nőttek fel, de sokszor anélkül, hogy tudták volna, kinek a vonalait követik panelről panelre.

Egy rajzoló a „Buscema-dinasztiából”

Salvatore Buscema 1936-ban született Brooklynban, olasz-amerikai családban. A bátyja az a John Buscema, aki a Marvel egyik legismertebb rajzolója lett akkoriban és az öccsét megelőzve tört be a valódi sztárok közé. Sal fiatalon asszisztensként dolgozott John mellett, a tuskihúzója is volt, így testközelből tanulta meg a klasszikus amerikai képregényrajzolás alapjait. És míg John neve összeforrt Conannal (Conan the Barbarian) és a grandiózus-epikus fantasy zsánerrel, addig Sal inkább a „munkásrajzoló” szerepében vált nélkülözhetetlenné. A több mint négy évtizedes aktív alkotói pályája alatt mindent is rajzolt és mindent igen jól.

Egy interjúban úgy emékezett vissza, hogy kezdetben elég lassú volt és örült, ha 6-8 oldalt rajzolt egy héten (megj: ez a legtöbb rajzolónak már eleve egy jó tempó, de az olyan legendás és körülrajongott slowpoke-oknak, mint McFarlane, Joe Madureira vagy J. Scott Campbell, gyakorlatilag a lehetetlen kategóriát jelenti), de később egyre jobban belelendült és volt, hogy naponta (!!) több oldalt alkotott. Az egyik legtermékenyebb rajzoló volt, akinél a gyorsaság nem ment a színvonal rovására.

Marvel-évek: ahol mindig szükség volt rá

Sal Buscema pályafutásának gerincét a Marvel Comics-nál töltötte. Az 1960-as évek végétől kezdve gyakorlatilag folyamatosan dolgozott a kiadónak, és kevés olyan karakter van, akivel ne találkozott volna. A legismertebb munkái közé tartozik a hosszú ideig futó The Spectacular Spider-Man, ahol a bombasztikusabb Amazing Spider-Mannel szemben Peter Parker hétköznapjai és mindennapi (street level) konfliktusai kaptak hangsúlyt. Sal 100 részt rajzolt (és kihúzott) belőle, ami manapság szinte elképzelhetetlen ebben a modern, túlpörgött képregényiparban, ahol sokszor számról számra változnak az alkotók és 1-2 évig ugyanazon a címen dolgozni már különleges eredménynek számít.

A másik cím, amivel örökre bevéste magát a képregénytörténelembe, a The Incredible Hulk, amelyet 1975 és 1985 között, a 194-es számtól a 309-esig, tehát 10 éven át rajzolt! Saját bevallása szerint a Hulk volt a kedvenc hőse és ezért sosem volt unalmas számára ez az évtizednyi munka. Látszik is, hogy ebbe beleadott apait-anyait, mert senki nem rajzolt úgy Hulk pofonokat, ahogy ő. Van egy jellegzetes nézőpontja, ami rendszeresen visszatér, ahol a zöld óriás olyat lekever az éppen aktuális ellenfelének, hogy az olvasó ösztönösen behúzza a fejét, nehogy eltrafálja a kifacsart pózban felé repülő tehetetlen test!

Buscema rajzai nem harsányak, nem trükkösek – de elképesztően jól mesélnek. Az arckifejezések, a mozgás, az összecsapások, a testbeszéd mindig érthető és dinamikus. Az elképesztő munkabírású és mindenhol helyt álló kisebbik Buscema szinte az összes nagy Marvel füzeten dolgozott, a referenciái között ott van még az Avengers, Thor, Captain America, a Fantastic Four, a Defenders és ROM is (az utóbbit, ha valaki nem ismer, azonnal szerezze be, mert zseniális sci-fi sztori!). Szemben sok más sztáralkotóval, akiknek sokszor meggyűlik a baja a határidőkkel, Sal Buscema neve a megbízhatóságot és az egyenletes színvonalat jelentette.

Nem sztár, hanem stabil alapember

Sal Buscema sosem volt rocksztár, nem volt frontember alkat, inkább a háttérbe húzódva megbízhatóan pengető basszusgitáros szerepe volt az övé. De a kollégái, főleg a szerkesztők érthető módon imádták. Több interjúban is elhangzott róla, hogy ha baj volt egy sorozattal, ha csúszás fenyegetett, vagy egy történetet vizuálisan helyre kellett rakni, ő volt az ember, akit hívtak és aki jött is és tette a dolgát. Pályatársai gyakran emlegették, hogy képes volt bonyolult jeleneteket is egyetlen átfutás után tisztán, érthetően lerajzolni. Egy anekdota szerint egyszer egy szerkesztő csak ennyit mondott: „Sal, csináld úgy, ahogy szoktad.” – és az eredmény szokásos módon hibátlan lett.

Sal Buscema nem gyűjtött be egy rakás Eisner-díjat, de a szakma elismerése szerencsére nem maradt el az esetében. 2005-ben bekerült a Will Eisner Comic Book Hall of Fame-be, 2013-ban pedig életmű-díjat kapott a képregényiparban betöltött kiemelkedő szerepéért és munkásságáért (Hero Initiative Lifetime Achievement Award), ami egyértelmű visszaigazolása annak, mennyire fontos szereplője volt az amerikai képregény 2000-es évek előtti korszakának. A róla szóló megemlékezések szinte kivétel nélkül kiemelik: megbízható, alázatos, profin dolgozó rajzoló volt, akivel zökkenőmentes volt az munka és aki sosem magát, hanem a történetet helyezte előtérbe.

Egy élet a panelek mögött

Élete nagy részét a rajzasztalnál töltötte, régivágású profi volt, aki nem kereste a reflektorfényt, ritkán szerepelt nyilvánosan, de azok, akik dolgoztak vele, pontosan tudták, mennyi mindent köszönhetnek neki.

A 2000-es évektől egy rövid DC-s kiruccanás után félig nyugdíjazta magát, de azért még 2012-ban is dolgozott az IDW G.I. Joe Annualon és a Dungeons & Dragons: Forgotten Realms sorozaton is, 2017-ben pedig egy független kiadónak Ron Frenz-zel a The Blue Baron c. minisorozaton.

Halálával nem csak egy rajzolót veszített el a képregényvilág, hanem egy korszak biztos kezű mesélőjét. Ha fellapozol egy régi Marvel-füzetet az 1970-2000 közötti időszakból és a történet egyszerűen „jól működik” – jó eséllyel Sal Buscema keze nyomát látod. Én magam is sokszor meglepődöm, hogy hoppá ezt is ő rajzolta, meg azt is. A stílusa nem egyedi és megismételhetetlen, nem ugrik le a lapról, hogy az ő keze munkája, miközben nagyon jó, részletes és kifejező paneleket alkotott.

Kis színes az életéből, hogy amatőr színész is volt és díjat kapott Tevje megformálásáért (Hegedűs a háztetőn). Ha két napot él még, akkor megünnepelhette volna a 90. születésnapját. De én így is azt mondom, hogy Isten éltessen, Sal és köszönöm, hogy itt voltál!